T é l
A fehér összes árnyalatával
játszik, festi a tájat a tél.
A város szélén a sok fával
csipkepróbát tartva beszél.
Ez itt a hideg csontfehér jég,
ez meg a hófehér, vastag dér,
az a hamvasan fehérlő, még
alig kezdődő köd tejfehér.
Bársonyfehér a fenyőágon
a tűlevélre csapódott zúzmara,
szikrázó fehér a gallyakon
a felrakódott dér maga.
Hópihék puha-pihe lágyan
csöndben mindent beterítenek,
ezernyi fehér kristályban
ott van a téli üzenet.
Fenyőág, csengő, karácsonyfa,
s minden szép, mit a tél ígér,
a fehér csipkevarázs fokozta
kékesfehér, szikrázó, téli éj.
Köd
Csend van. Hideg februári éj.
A semmiből finom elegy kél,
s indul útjára gomolyogva,
a fagyos tájat beborítva.
Szél nincs. Minden mozdulatlan,
a semmi sodorja irdatlan
nagy gomolyagban, a semmi
hajtja, viszi, hangját nem hallani.
Tükörsima jég. A lépés bizonytalan.
Kipp-kopp. Visszhangzik innen-onnan.
Egyre nő a gomolygó fal,
a sűrű fátyol elrejt, takar.
Hull a hó
Hull a hó, hull, lassan szitál,
halkan, zizegve földre száll,
a tél mára megérkezett,
pelyhes-fehér a havas csend.
Lassan, csendben, hóesésben
lépeget az ünnep szépen,
halkan kopog minden házon;
Béke legyen a világon!
Béke, étel, meleg szoba,
hova belép a Jézuska,
minden házat megkeresve,
hol várják őt az ünnepre.
Fehér, hamvas téli éjben,
minden menyasszony-fehérben,
karácsonyfa a szobában,
mindegyikünk otthonában.
Érintetlen fehér dunna
alá van a táj bebújva.
Ünnep van. Halk neszezéssel
hull a hó, s repül a széllel.
Október végén
Vastag, puha avarban járok, korai fagy mindent lerázott,
hull, csak egyre hull a sok levél,
pirosan sárgán, zöldből rőtbe, barnába, fáradt olajzöldbe
ágat, gallyat hagyva földre ér.
Szürke felhő hidegen kékell, úgy sodortatja magát a széllel,
mintha sose lett volna nyár,
csak hideg októberi szürke, s a lomb lazán földre kerülve
zizzenve, suhogva télre vár.
Az ősz vége hangulatába beleködöl a hajnali pára,
mord reggel, est ér fagyhatárt,
orgonalevél lehullt zölden, nem küldhette szárba időben
a nyár számtalan bűvös dalát.
Fenyves alatt, szőlőskertekben, fodrozva az idő-végtelen
színjeleket írt leveleken,
energiáit vitte szárba, zöldjét semmi-barnára váltva,
hogy termése jövőre is legyen.
Itt-ott egy-egy szőlőfürt rejtett magába múlt időt; végtelent.
Egyszerre méz, egyszerre sárga,
rejtőzködve magába zárja az emberi időt kizárva,
az örök, állandó múlt-jelent.
Lépdelek susogó avarban, veled járok itt gondolatban;
lélekben érzed, s azt kérdezed:
mi susog, mi morajlik, cseveg — lépéseimtől a lomb neszez —,
zúgó patakban járok veled?
Hull, egyre hull a lombbal az év, hozza a hideg leheletét,
kopaszon, szürkén áll a diófa,
hatalmas koronája felnyög, estére az Orion feljött,
s pereg az éjbe a földi idő-óra.
Éjjel, havazásban
Neszez a hó, minden hallgat,
ez a kert ma a végtelen,
óvatosan, lassan ballag
a decemberi éj velem.
Minden messze, minden távol,
semmi nem látszik a tájból,
bokor és fa sokaságtól
miket a tél elvarázsol.
Hó rakta varázspalástban
Minden alszik, minden hallgat
Áll a kert a havazásban,
hó neszeget, hó takargat.
Őszi sirató
Úgy fáj az elmúlás hangulatú táj,
a köd, a pára, a lombtalan ágak,
későn kelő nap, délutáni homály,
s míg meg nem jön a téli fagy, míg várat
magára fehér hóleples december,
úgy érzi az ember: ez az elmúlás.
Ahogy múlik párába hullva ezer
pillanat, úgy öregszünk, nincs választás:
Január végén
Csend van. A kert sötét palástként
öltötte fel ma az éjszakát,
szél tépi a fakadó repkényt,
északról meg hó hírét hozzák
szelek, meg rohanó fellegek,
ablakom előtt, védett zugban
az aranyeső kiinteget
szél rázza, inti: januárban
még cédaság ez a kikelet.
Az éjszaka sötét palástját
ezüsttel hinti a telihold,
kutyák ugatják, és vonyítják,
— mintha tán valaki lenne ott…
Alvó kert
Itt minden csöndes, mély az álom,
a kert ma éjjel a végtelen,
holdfényében sok bűvös ágon
álomkép, vágy gyümölcse terem
Havazás
Hó keringet, hó takargat,
esik, s rögtön olvadozgat,
pilinkélget, fölre, fára
hinti pelyhét a világra.
Fehér dunna alatt álom,
rügy álmodik tavaszvárón,
dérkristály a takarója
tél meséje altatója.
Szurdokból a szél kitódul,
hópehelyhad vele lódul,
széllel a hó fátyolként száll,
tűnik a rügyről a dér-sál,
hó keringet, hó takargat,
s fejet hajt a meleg napnak
Csalogató
Duzzad az ághegy, a rügy készül,
színtesteken át beleépül
a napfény a rügybe, a fába,
lombbá lesz az energiája;
kopár a kert, de a rügy készül
fényáradattól lombbá szépül.