Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T é l

A fehér összes árnyalatával

játszik, festi a tájat a tél.

A város szélén a sok fával

csipkepróbát tartva beszél.

 

Ez itt a hideg csontfehér jég,

ez meg a hófehér, vastag dér,

az a hamvasan fehérlő, még

alig kezdődő köd tejfehér.

 

Bársonyfehér a fenyőágon

a tűlevélre csapódott zúzmara,

szikrázó fehér a gallyakon

a felrakódott dér maga.

 

Hópihék puha-pihe lágyan

csöndben mindent beterítenek,

ezernyi fehér kristályban

ott van a téli üzenet.

 

Fenyőág, csengő, karácsonyfa,

s minden szép, mit a tél ígér,

a fehér csipkevarázs fokozta

kékesfehér, szikrázó, téli éj.

 Köd

 Csend van. Hideg februári éj.

A semmiből finom elegy kél,

s indul útjára gomolyogva,

a fagyos tájat beborítva.

Szél nincs. Minden mozdulatlan,

a semmi sodorja irdatlan

nagy gomolyagban, a semmi

hajtja, viszi, hangját nem hallani.

Tükörsima jég. A lépés bizonytalan.

Kipp-kopp. Visszhangzik innen-onnan.

Egyre nő a gomolygó fal,

a sűrű fátyol elrejt, takar. 

Hull a hó

Hull a hó, hull, lassan szitál,

halkan, zizegve földre száll,

a tél mára megérkezett,

pelyhes-fehér a havas csend.

Lassan, csendben, hóesésben

lépeget az ünnep szépen,

halkan kopog minden házon;

Béke legyen a világon!

Béke, étel, meleg szoba,

hova belép a Jézuska,

minden házat megkeresve,

hol várják őt az ünnepre.

Fehér, hamvas téli éjben,

minden menyasszony-fehérben,

karácsonyfa a szobában,

mindegyikünk otthonában.

Érintetlen fehér dunna

alá van a táj bebújva.

Ünnep van. Halk neszezéssel

hull a hó, s repül a széllel. 

 

Október végén

Vastag, puha avarban járok, korai fagy mindent lerázott,

hull, csak egyre hull a sok levél,

pirosan sárgán, zöldből rőtbe, barnába, fáradt olajzöldbe

ágat, gallyat hagyva földre ér.

Szürke felhő hidegen kékell, úgy sodortatja magát a széllel,

mintha sose lett volna nyár,

csak hideg októberi szürke, s a lomb lazán földre kerülve

zizzenve, suhogva télre vár.

Az ősz vége hangulatába beleködöl a hajnali pára,

mord reggel, est ér fagyhatárt,

orgonalevél lehullt zölden, nem küldhette szárba időben

a nyár számtalan bűvös dalát.

Fenyves alatt, szőlőskertekben, fodrozva az idő-végtelen

színjeleket írt leveleken,

energiáit vitte szárba, zöldjét semmi-barnára váltva,

hogy termése jövőre is legyen.

Itt-ott egy-egy szőlőfürt rejtett magába múlt időt; végtelent.

Egyszerre méz, egyszerre sárga,

rejtőzködve magába zárja az emberi időt kizárva,

az örök, állandó múlt-jelent.

Lépdelek susogó avarban, veled járok itt gondolatban;

lélekben érzed, s azt kérdezed:

mi susog, mi morajlik, cseveg — lépéseimtől a lomb neszez —,

zúgó patakban járok veled?

Hull, egyre hull a lombbal az év, hozza a hideg leheletét,

kopaszon, szürkén áll a diófa,

hatalmas koronája felnyög, estére az Orion feljött,

s pereg az éjbe a földi idő-óra.

 

Éjjel, havazásban

Neszez a hó, minden hallgat,

ez a kert ma a végtelen,

óvatosan, lassan ballag

a decemberi éj velem.

Minden messze, minden távol,

semmi nem látszik a tájból,

bokor és fa sokaságtól

miket a tél elvarázsol.

Hó rakta varázspalástban

Minden alszik, minden hallgat

Áll a kert a havazásban,

hó neszeget, hó takargat. 

 

Őszi sirató

Úgy fáj az elmúlás hangulatú táj,

a köd, a pára, a lombtalan ágak,

későn kelő nap, délutáni homály,

s míg meg nem jön a téli fagy, míg várat

magára fehér hóleples december,

úgy érzi az ember: ez az elmúlás.

Ahogy múlik párába hullva ezer

pillanat, úgy öregszünk, nincs választás:

 

Január végén

 Csend van. A kert sötét palástként

öltötte fel ma az éjszakát,

szél tépi a fakadó repkényt,

északról meg hó hírét hozzák

szelek, meg rohanó fellegek,

ablakom előtt, védett zugban

az aranyeső kiinteget

szél rázza, inti: januárban

még cédaság ez a kikelet.

Az éjszaka sötét palástját

ezüsttel hinti a telihold,

kutyák ugatják, és vonyítják,

— mintha tán valaki lenne ott…

 

Alvó kert

Itt minden csöndes, mély az álom,

a kert ma éjjel a végtelen,

holdfényében sok bűvös ágon

álomkép, vágy gyümölcse terem

 

Havazás

Hó keringet, hó takargat,

esik, s rögtön olvadozgat,

pilinkélget, fölre, fára

hinti pelyhét a világra.

Fehér dunna alatt álom,

rügy álmodik tavaszvárón,

dérkristály a takarója

tél meséje altatója.

Szurdokból a szél kitódul,

hópehelyhad vele lódul,

széllel a hó fátyolként száll,

tűnik a rügyről a dér-sál,

hó keringet, hó takargat,

s fejet hajt a meleg napnak

 Csalogató

Duzzad az ághegy, a rügy készül,

színtesteken át beleépül

a napfény a rügybe, a fába,

lombbá lesz az energiája;

kopár a kert, de a rügy készül

fényáradattól lombbá szépül.